IV. rész

„Mert két ember között csak akkor marad meg egy titok, ha az egyikük halott”

Az idő idegőrlő lassúsággal telt. Az ujjaimat tördelve feküdtem a Robert ágya mellé lehelyezett matracon, közben a plafont bámulva próbáltam kiverni a fejemből, hogy mégis mekkora bajban vagyok. Agytekervényeim lázasan dolgoztak, de vagy a félelemtől, vagy esetleg a pillanatnyi tehetetlenségtől túlságosan is le voltam blokkolva ahhoz, hogy valami használható ötletet eszeljek ki a szabadulásra. Mindenkit utolér a sorsa, tartja a mondás. Talán ez lenne az enyém? Hogy huszonnégy éves, önálló, sikeres nőből egy lecsúszott, zsaruk elől bujkáló senki legyek? Akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam megérteni, miért történt mindez.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire álomba tudtam szenderedni, de a nyúzott ébredés tanúbizonyságot adott arról, miszerint nem aludhattam többet két-három óránál. A szemeim a Robert által csapott zaj miatt pattantak ki, azonnal felé is fordítottam a fejemet, hogy megnézzem, mit csinál. A fiókjában kotorászott, fekete farmert viselt ugyanilyen inggel. Azonnal elöntött a félelem, attól tartottam, hogy a pisztolyát veszi elő, de végül csak egy doboz került elő, amiből pedig egy fekete bőrkarkötőt halászott ki. Megdörzsöltem a szememet, hogy egy kicsit felébredjek. Robert pont ekkor kapta oda a tekintetét.

- Felébredtél, Csipkerózsika? – A hangja játékos volt, barátságos, így egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy mi is történt valójában tegnap. Talán a bennem lévő alkohol a bolondját járatta volna velem? Nem, az nem lehet.

- Fel – közöltem végül kimérten, kicsit jobban magamra húzva a takarót. Nem zavart, hogy a ruhámban aludtam, ahogy az a tény sem, miszerint totál kócos hajjal és elkenődött sminkben feszítettem. Az egyetlen, ami abban a pillanatban izgatott, az volt, hogyan tovább.

- Valaki morcos – nevette el magát. Nevetése miatt kirázott a hideg, természetesen nem jó értelemben. Hogyan tud valaki nevetni, mikor tegnap még képes lett volna akár megölni is?

- Valaki pedig elfelejtette, hogy nem vagyunk jóban.

Robert vállat rántott, pedig azt hittem, minimum beszól. De nem. Komótosan elindult az ajtó felé, ám mielőtt kilépett volna, visszafordult.

- Hogy iszod a kávét?

- Mi?

- Mondom, hogy iszod a kávét? – ismételte teljesen nyugodtan. Olyan laza volt és könnyed, hogy nem értettem, mégis mi ütött belé. Egyszerűen nem voltam képes kiigazodni ezen a srácon, teljesen összezavart. Egyszerre féltem tőle és éreztem úgy, miszerint nem nehéz kijátszani. A gond csak ennyi volt: túl titokzatos volt, szinte lehetetlenségnek bizonyult őt kiismerni.

- Feketén – jelentettem ki távolságtartóan, óvatosan ledobva magamról a takarót. Robert végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd egy gyors bólintást követően távozott a szobából. Valószínűleg a konyha felé vette az irányt, mert a lépteit még mindig hallottam, igaz, csak halkan. Üveges szemmel meredtem magam elé, de egy örömöm volt: legalább nem rettegtem. Addig jó, amíg Dawson nem dühödik be és nem akar kinyírni.

Felfedezőútra indultam. Szükségesnek éreztem megtalálni a fürdőszobát, és legalább a sminkemet lemosni. Az említett helyiséget nagyjából két perc múlva meg is találtam, így ki is nyitottam az ajtót. Hát, szabályosan megijedtem a tükörképemtől. A szemeim enyhén vörösek voltak, a sminkem botrányos állapotban volt, így egy sóhajtást követően nyomtam egy kis szappant a kezembe, és egy kis vízzel együtt elkezdtem mosni az arcomat, hogy megszabaduljak minden mocsoktól.

- Becca? – A nevemet hallottam. Ekkor még félig habzott az arcom, mert egyelőre nem sikerült teljesen lemosnom a sminkem, de végül csak rászántam magam arra, hogy közöljem, a fürdőben vagyok. Ezután semmi választ nem kaptam, csak a kávéfőző hangos berregése töltötte be az egész lakást.

Felötlött bennem a szökés lehetősége. Hiszen semmi dolgom nem lenne, csak ki kéne futnom a bejárati ajtón, fogni egy taxit, aztán… aztán lesz, ami lesz. Gyorsan leöblítettem az arcomat, és halkan becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját. Óvatosan, lábujjhegyen kezdtem el lépkedni, a kávéfőző még mindig lázasan dolgozott. Talán van egy-két percem arra, hogy lelépjek. Visszafojtottam a lélegzetemet is, mikor a bejárathoz értem, majd lenyomtam a kilincset. Zárva.

- Hova-hova? – Annyira megijedtem Robert hangjától, hogy hirtelen hátraarcot vágtam, és az ajtónak vetődtem. A pulzusszámom a vérnyomásommal együttvéve az egekbe szökött, az arcom pedig lefehéredett. Robert számonkérő tekintete rettenetesen megijesztett, de próbáltam magabiztosnak tűnni. Itt csak akkor nyerhetek, ha nem látszik, mennyire rettegek.

- Basszus, a frászt hoztad rám. – Kuncogni kezdtem, ezzel sikeresen összezavartam a srácot; szemöldökét összevonva oldalra döntötte a fejét, és próbálta megérteni a reakciómat. – Totál eltévedtem, pedig tök kicsi a házad. Merre van a konyha?

Nem voltam egészen biztos abban, hogy sikerült-e átvernem Robertet, de ő végül a háta mögé biccentett, és mindenféle kommentár nélkül elindult a helyiségbe. Megnyugodva lélegeztem fel, és követni kezdtem. Ez kurva meleg helyzet volt.

Lehuppantam az egyik székre, és onnan figyeltem Robertet, aki éppen a kávékkal volt elfoglalva. Nem szólt semmit, csak leemelt a legfelső polcról egy üveget benne cukorral, majd a hűtő felé indult, hogy kivegye a tejet. Az én gondolataim eközben elkalandoztak. Először a családom és a barátaim jelentek meg lelki szemeim előtt, a gyomrom pedig válaszszerűen görcsbe rándult. Attól tartottam, hogy egy idő után túlságosan is aggódni kezdenek értem, és belemásznak ebbe az egészbe, aztán… bele se mertem gondolni abba, Robert mit tett volna velük, ha megtudják, mibe rángatott. Aztán ott volt az a tény, miszerint konkrétan függtem Dawsontól. Itt ő diktálta a tempót – és ha én nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül, megégethetem magam a haragja tüzében.

- Itt a kávéd. – A csésze alja halkan koppant az asztalon, majd kihúzódott a velem szemben lévő szék, Robert pedig helyet foglalt rajta. Egy darabig rám se nézett, csak kevergette a fekete löttyöt, és szigorúan meredt maga elé. Igyekeztem minden apró részletet megfigyelni a lakásában, hátha találok valami olyat, ami ötletet ad a gyengepontjára, vagy bármire, amivel megszorongathatom. De egyelőre minden túl normális volt, és túl… egyszerű.

- Kösz – biccentettem egyet, majd kortyoltam egy húzásra magamba döntöttem az italt. Robert felvont szemöldökkel figyelte, ahogy lecsapom az üres csészét, és kényelmesen hátra dőlök. Keresztbe fontam a karjaimat, és amolyan „mi van?” arckifejezést vettem fel. Robert egy darabig állta a tekintetem, mígnem megunta a farkasszem játékot, és inkább a kávéjával, na meg az előtte heverő újsággal kezdett el foglalatoskodni. Úgy festett, mint egy tipikus amerikai állampolgár, aki készülődik munkába: elegáns volt, és egyáltalán nem nézett ki profi bérgyilkosnak, meg olyannak, aki képes tömérdek embernek parancsolgatni, és elérni, hogy azt tegyék, amit akar. Noha magabiztos kiállása volt, mégsem éreztem tekintélyt parancsolónak. – Kérdezhetek valamit?

- Aha – vágta oda fel sem nézve a hírlapból.

- Meddig kell itt lennem nálad? – Robert felvonta a jobb szemöldökét, és értetlenül pillantott rám. – Úgy értem, szükségem lenne a ruháimra és minden cuccomra. Ha már a helyettesed leszek.

- Nem leszel a helyettesem, Rebecca – javított ki kimért hangon -, inkább a szárnysegédem. Nem mindig érzem helyénvalónak összevérezni a többezer dolláros ingeimet, szóval néha rád hárul majd a felelősség.

- Ez elég beteg – jelentettem ki enyhe undorral a hangomban. Szívem szerint ráhívtam volna a rendőrséget, de Robert olyan szinten értett a manipuláláshoz, hogy simán beadta volna nekik, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, aki kényszerítette őt arra, hogy rejtegessen. Már ha megértem volna a rendőrök eljövetelét. Dawson képes lett volna azon nyomban lelőni, hogy tárcsázni kezdem a 911-et. – Válaszolnál?

- Ha elolvastam az újságot, elmegyünk és összeszeded a cuccaid. Megegyeztünk?

- Oké. Tévézhetek?

- Amit csak akarsz, csak ne zavarj.

- Bunkó – dünnyögtem, miközben elindultam a nappali felé, hogy aztán bekapcsoljam a televíziót, és nézzek valami agyrém műsort, ami talán… talán eltereli a figyelmemet. Őszintén, magam se tudtam, mit tegyek. Még egy rohadt SMS-t se tudtam küldeni, Robert tegnap este elvette a telefonomat, és nemes egyszerűséggel kihajította az ablakon, az pedig ripityára tört. Mondanám, hogy mérges voltam rá emiatt, de esküszöm, a mobilom hiánya volt a legkisebb gondom. Az elsőszámú probléma az volt, hogy olyan dologba keveredtem, amiből már sokszor sikerült meghátrálnom. Fogalmazzunk úgy, hogy a bűnbandákkal járó dolgok nem voltak ismeretlenek a számomra, de a saját bőrömön még nem tapasztaltam meg, milyen részt venni bennük. Az NYR akaratom ellenére is az életem szerves része volt, egészen sokáig, aztán mikor sikerült elvágnom a bűnbanda és köztem lévő kapcsot, egy darabig nyugis életem volt. Eltusoltam mindent, új életet kezdtem, és egyedül Cher tud a múltam sötét részének összes momentumáról. Ő nem ítélt el emiatt, és megígérte, hogy mindig mellettem fog állni. Az évek során sikerült elhitetnie velem, hogy nem az vagyok, aki akarták, hogy legyek, hanem egy tisztességes, kedves és végső soron egyenes ember. Ha Cher nem lett volna, lehet, hogy már rég a börtönben rohadnék.

Persze a tévében vetített agysejtölő sorozat nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa a folyamatosan előtörő gondolataimat. Próbáltam megfejteni, miért kellek Robertnek. Mivel értem el azt, hogy ahelyett, hogy lelő, inkább maga mellé vett. A másik, amit tudni akartam, hogy mégis mit tud még rólam a rendőrségi ügyeimen kívül. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy többet, mint amit tegnap elárult. De mégis mi oka volt arra, hogy nyomozzon utánam? Gyanús voltam neki? Talán már akkor összegyűjtötte az adataimat, mikor neki küldtem az üzenetet Cher helyett? Féltem, hogy a gyanúim beigazolódnak, és kiderül, hogy ez az egész meg volt tervezve. Hogy Robertnek kezdetektől fogva célja volt belevinni a rosszba, mert látott bennem potenciált.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem, mert kezdtem úgy érezni, hogy túlzottan paranoiás vagyok. Mikor felkaptam a fejemet, és végre sikerült visszatérnem a valóságba, kopogásra lettem figyelmes. A konyhában ülő Robert felé vezettem a tekintetem, aki éppen abban a pillanatban fordult felém.

- Kinyitnád? Az ajtó melletti szekrény tetején van a kulcs.

Biccentettem egyet, majd felpattantam a kanapéról, és egyenesen az ajtóhoz sétáltam. Meggyűlt a bajom a kulcs megszerzésével, de mikor végre megkaparintottam, azonnal kitártam a bejáratot az idegen előtt.

A szőkésbarna hajú, barna szemű srác letaglózva meredt rám, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna őt valahol. Aztán beugrott, hogy a kávézói incidensnél ő is ott volt, méghozzá Roberttel.

- Öhm… - túrt a hajába enyhén értetlenül az előttem álló fiú. Barna szemeit lassan végigfuttatta rajtam, mielőtt hanyagul nekivetette az oldalát az ajtókeretnek. – Bemehetek?

- Robert? – kiáltottam hátra, reménykedve abban, hogy majd ő kihúz ebből a felettébb kínos szituációból. Dawson pár másodperccel később megjelent, és mosolyogva nézett az előttem álló srácra.

- Philip, gyere be – intett a haverjának kedvesen. Már ha lehet ilyet mondani egy gyilkosra. Philip szúrós pillantást küldött felém, így érve el, hogy én azonnal elálljak az útjából. Pár könnyed lépéssel bent termett, lepacsizott a mögöttem álló Roberttel, és olyan nemes egyszerűséggel foglalt helyet a kanapén, mintha minden nap itt lenne.

- Beszéltem Howell-lel, azt mondta, minden sima ügy. – Philip feltette a lábát az üvegasztalra, miközben a feje alá gyömöszölt egy díszpárnát. Én letaglózva álltam az ajtó mellett, és azon gondolkoztam, mégis mi a franc folyik itt. Dawson eközben odasétált a kanapéhoz, amelyiken a haverja foglalt helyet, majd adott neki egy kisebb pofont.

- Vedd le a lábad az asztalról, Hardwick – közölte elfojtott mosollyal. Philip dünnyögött valamit az orra alatt, de csak megtette, amit Robert kért. – Köszönöm. Mikor jönnek?

- Szerintem holnap. De arról nem volt szó, hogy bővítjük a repertoárt – fordult felém gyilkos pillantással. Unottan felvontam a szemöldökömet, mielőtt fújtatva elindultam volna a konyha felé.

- Hosszú sztori. Mindent elintéztél? – Robert játszi könnyedséggel foglalt helyet Philip mellett, majd a szemöldökét felvonva várt arra, hogy a haverja folytassa. Éreztem, hogy ez a dolog nem rám tartozik. Vagyis… nem kellene, hogy rám tartozzon. Mégis biztosra vettem, hogy ha akarom, ha nem, bele fogok folyni. Átsétáltam a konyhába, és meglepődve vettem észre, hogy az asztalon ott volt kikészítve egy csésze kávé, valamint egy tál tojásrántotta, nagy valószínűséggel a számomra. Elgondolkoztam azon, mennyi cián kerülhetett beléjük, de a hasamat abban a pillanatban pont nem érdekelte, hogy belehalok-e valamelyik elfogyasztásába.

- Még pár dolog van, de azt mondta, hogy kellesz hozzá. – Philip hangját hallottam a nappali felől, amit a kanapé nyikorgása követett: valószínűleg felült eddigi fekvéshez hasonló pozíciójából, hogy könnyedebben tudjanak beszélni Roberttel.

- Minek? Veled nem tudja megdumálni? – morgott Dawson. Ch, annyira tipikus. Mást sem tud csinálni, csak méltatlankodni és úgy tenni, mintha ő lenne a király. Halkan nekiláttam a rántotta elfogyasztásának, ami meg kell hogy mondjam, ehető volt. Sőt, kifejezetten finom.

- Te tudod, mi hol van. – Philip nem vette magára Robert elutasító stílusát. Biztosra veszem, hogy volt elég ideje megszoknia Dawson hülyeségiet, beszédjéből ítélve pedig elég durván benne volt ebben az alvilági bizniszben.

- Neked is megvan minden adatod, nem értem a baját.

- Látni akar és kész. – Feléjük kaptam a fejemet, így láthattam, ahogy Robert a fejét csóválja, Philip pedig a vállát vonogatja. Agytekervényeim lázasan dolgozni kezdtek. Mégis miről beszélhetnek?

- Még mindig én vagyok a főnök – fújtatott Robert. Philip unottan felhorkantott.

- Ha rajtuk múlik, nem sokáig. Elég nagy gáz van. – Egy pillanatra megfagyott a levegő, én még a rágást is abbahagytam. Kikről van szó? Mi történt? Mégis miért van gáz? Félnem kellene? A szívem iszonyatosan gyorsan kezdett verni, és a levegőt is szaporábban vettem. Rettenetesen ijesztő volt ez a tudatlanság, az pedig még inkább, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, miszerint nekem ebben kötelességem lesz részt venni. A nevemet kell adnom ki tudja, mennyi szörnyűséghez, mégpedig akaratom ellenére. Azért, mert figyelmetlen és felelőtlen voltam. Úgy éreztem, hogy valahol itt ért véget az életem jó időszaka.

- Miért? – Dawson hangját életemben először ijedtnek hallottam. Sőt, mi több, már-már kétségbeesett volt. Megkockáztattam, hogy hátra forduljak, megérzéseim pedig nem csaltak: a szokásos önelégült arckifejezésének nyoma sem volt, helyét átvette a falfehér bőr és a szigorúan egy vonallá préselt ajkak. Tekintete a falióra és Philip között cikázott, tehetetlenségében az ujjait tördelte. Elgondolkodtatott az ábrázata. Ha ő ennyire megriad, biztosan komoly dologról van szó. Mégpedig iszonyatosan komolyról. Nyeltem egyet.

- Tegnap megpróbálták feltörni a rendszert. – Philip kijelentése eléggé ijesztően hangzott a számomra, de Robert ezt valószínűleg nem élte meg annyira rosszul, főleg, mert a vonásai azonnal ellágyultak, és sokkal fesztelenebbül ült ott a barátja mellett.

- Gondolom, nem ment.

- Nem, mert Mike atombiztosra csinálta. De csak hogy ne bízd el magad, pár kattintásra voltak tőle. – Robert hümmögéssel válaszolt Philip intő szavaira, majd felpattant a kanapéról, és az üvegszekrényhez sétált, zsebre dugott kézzel.

- Mit érnek vele? Attól még életben leszek, ha rácsatlakoznak a gépünkre – közölte könnyeden, elszánt pillantást vetve az őt furcsán méregető Philipre. Valamiért biztosra vettem, hogy a szőkés hajú fiú jóval többet tud, mint amit elmondott. Látszott a testtartásán, az arcán, a nézésén, hogy valamit elhallgat. Valamit nem akar elmondani. Ez pedig egyszerre volt ijesztő és figyelemfelkeltő.

- Igen, de pár lépéssel közelebb lesznek ahhoz, hogy tudják, hol a központ.

Robert abbahagyta a járkálást, és mérlegelte magában a dolgot. Végül egy bólintással felelt, majd ennyit kérdezett:

- Mikor kellek Howellnek?

- Még ma. Lehetőleg minél előbb. Ezért jöttem – nevette el magát a végére Philip kicsit feszengve, majd Robert példáját követve ő is felállt. Dawson unottan horkantott, én pedig ekkor vettem rá magamat arra, hogy rendbe szedjem az asztalt. Zakatoló szívvel és zavaros gondolatokkal együtt megfogtam a tányéromat és a villámat, majd a mosogatóba helyeztem őket, a kávémat egy másodperc alatt felhörpintettem, a csészét pedig végül a többi mosatlan edény közé raktam. Megkíséreltem visszamenni a szobába, mikor Robert elém állt, és szigorú arccal pillantott rám. Kínzóan sokáig tartott, mire végre megszólalt.

- Rebecca, készülj. Indulunk.

III. rész

„Nem elég hallgatni: tudni is kell halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatni kell.”

Botladozva, egymás ajkát falva léptünk be Robert lakásának enyhén ütött-kopott ajtaján. Életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki smárolás közben is képes volt betalálni a kulcslyukba, ráadásul részegen. Mit ne mondjak, Robert a nap folyamán rengeteg meglepetést okozott már.

Szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaink, az addigi sötétséget pedig hirtelen felváltotta a félhomály: Robert fél kézzel felkapcsolta az előszobai lámpát, a villanykörte viszont készült felmondani a szolgálatot, így alig adott több világosságot egy gyenge asztali lámpánál. Lihegve váltunk el egymástól, kiéhezetten, többet akarva pillantottam Robertre. Mindez valószínűleg az alkoholnak és Robert észveszejtő kisugárzásának volt betudható, mégis, abban a pillanatban semmi mást nem akartam jobban, mint teljesen megszüntetni a köztünk lévő távolságot, és eggyé válni a férfival.

Robertnek nem is kellett több vágytól tüzessé vált tekintetemnél: azonnal felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábaimat. Bugyuta vigyorral az arcomon kezdtem el az ujjaim köré tekerni a tarkójánál enyhén göndörödő tincseit, amit ő szó nélkül tűrt. Pár másodpercen belül berúgott egy ajtót, ezután pedig éreztem, ahogy belesüppedek egy puha matracba. Kuncogni kezdtem. Nem azért, mert olyan vicces volt a helyzet, szimplán késztetést éreztem rá. Ezt teszi velem az alkohol.

- Shh, Becs, ne nevess már. – Robert próbált csitítani, de én továbbra is kacarásztam az ágyon egymagamban, mintha az évszázad poénját hallottam volna Roberttől. Persze ő eléggé felhúzta magát a dolgon. Mit ne mondjak, eléggé illúzióromboló cselekedet volt ez a részemről, és ha mondjuk egy tequilával kevesebbet ittam volna meg, akkor már rég nem ruhában lettünk volna.

- Á, Robbie, kapcsold le a villanyt, kiég a retinám! – visítottam fel kelletlenül mikor a srác morcosan felkapcsolta a világítást.

- Ne hívj így – vetette oda erőszakosan.

- Mert, különben mi lesz? – incselkedtem féloldalasan vigyorogva. Robert rosszallón megcsóválta a fejét, hátát nekivetette a falnak, karjait szorosan összefonta a mellkasa előtt. Olyan lazán állt ott, hogy csodáltam, amiért nem esett szét. A tekintetében olyan szintű idegesség tükröződött vissza, hogyha nem lettem volna becsiccsentve, biztosan abbahagyom, amit odáig csináltam.

- Semmi – közölte játszi könnyedséggel. – Maradj ott. Meg ne mozdulj!

- De Robbie, én nem akarok itt maradni egyedül – hisztiztem, és már fel is pattantam az ágyról, hogy a srác után eredhessek. Nyaka köré fontam a kezeimet, és az arcát kezdtem csókolgatni, majd folyamatosan haladtam lejjebb. A srác száját elhagyta egy halk sóhaj, de végül eltolt magától.

- Kezded túlfeszíteni a húrt, Rebecca. – Hangja kimért volt, azonnal rájöttem, hogy nem viccel. Mégse voltam olyan állapotban, hogy mérlegelni tudjam magamban a dolgokat. Pont leszartam, mit papol nekem Robert. Sok év után előszőr el tudtam engedni magamat annyira, hogy ne rágódjak a múltamon. Ezek után mit várt tőlem?

- Jaj, édes, lazíts egy kicsit – duruzsoltam a fülébe, majd óvatosan a fülcimpájába haraptam. Meleg leheletem hatására összerezzent, de más reakcióval nem szolgált. Arca még mindig kifejezéstelen volt, érezhető volt a levegőben a feszültség. Én valamiért mégsem akartam felfogni.

- Becca, utoljára mondom – emelte fel fenyegetőn a jobb mutatóujját –, vagy leülsz az ágyra, és nyugton maradsz, amíg visszajövök, vagy nem leszünk jóban.

Végül duzzogva bár, de helyet foglaltam a matracon. Kényelmes volt, olyan, ami nem túl puha, de nem is túl kemény, pont ideális alváshoz. Az ágy maga sem volt rettentően nagy, éppen elfért rajta két ember. Bár Robert házára amúgy sem volt jó címke a hatalmas. Inkább a kicsi és a normálméretű között helyezkedett el. Csak a legfontosabb dolgok kaptak helyet a szobájában a fekvőhelyén kívül: egy íróasztal meg egy éjjeli- és egy ruhásszekrény.

- Jó, akkor itt maradok, és halálra fogom unni magamat egyedül – húztam fel az orromat.

- Öt perc múlva jövök, ne hisztizz már – forgatta meg a szemeit Robert.

- Nem hisztizek!

- De igen. Majd jövök. – Azzal nevetve kilépett a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Talán élete legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy ott hagyott engem egyedül…

- Jó, menj csak! – kiáltottam utána sértetten. Nagyjából tíz másodpercig bírtam, hogy csendben üljek az ágyon, utána erős késztetést éreztem arra, hogy körbenézzek a helyiségben. Nem az érdekelt, hogy pontosan milyen mintája van a tapétájának, ahogy a ruhái sem izgattak túlságosan. Valami olyan személyes tárgyat kerestem, ami őt jellemzi. Egy családi kép, egy könyv, egy notesz. Bármi, amiből következtethetek valami személyiségjegyére, de semmit nem találtam. Szó szerint semmit. A szoba olyan üres volt, mint a srác tekintete általában. Se családi kép, se könyv, se notesz. Az egész hely olyan hangulatot árasztott, mintha Robertnek semmit se jelentene. Inkább tűnt menedéknek, ideiglenes lakóhelynek, mint teljes értékű otthonnak.

Aztán megtört a jég. Az éjjeliszekrényén találtam egy kis kulcsot, és azonnal elkapott a kíváncsiság. Vajon mit nyithat? Ajtót biztosan nem, mert annak kulcslyukában, amely a szobájába nyílt, már volt egy. A szoba közepén állva, kezemben a kis tárggyal kezdtem el azon gondolkozni, mégis hova tudnám beilleszteni. Megpillantottam az íróasztala hatalmas fiókját. Bingó. Önelégült mosollyal az arcomon forgattam el a kulcsot a lyukban, és tátott szájjal konstatáltam, hogy tényleg kinyílt. Kissé félénken húztam magam felé a fogantyút. Ami viszont elém tárult, felért egy kisebb sokkal.

Nem akartam elhinni, amit látok. Megdörzsöltem a szemeimet – ezzel tökéletesen elkenve a tusvonalamat és a szempillaspirálomat, de őszintén szólva, akkor ez volt a legkisebb gondom –, ennek ellenére az ott lévő dolgok nem akartak eltűnni. Engem pedig megcsapott a felismerés érzése. Nem vagyok biztonságban. Nagyon nem.

Farkasszemet néztem két pisztollyal, rengeteg papírral, és pár zacskóval, amiben feltehetőleg drogok voltak. A pulzusom az egekbe szökött, a szívem ki akart ugrani a helyéről, és abban is biztos voltam, hogy az alkohol azonnal kiszállt a véremből. Már cseppet sem éreztem magam részegnek, ez a sokk józanítóan hatott rám, ezzel egyidőben a félelem is átjárt. Akkor Robert… gyilkos?

Azt se tudtam, mi tévő legyek. Egyáltalán hova ment? Mi van, ha meg akar ölni? Van egyáltalán más kiút innen a bejárati ajtón kívül? Nem tudtam józan paraszti ésszel átgondolni a dolgokat, az ijedtség úrrá lett rajtam, és már nem én irányítottam a döntéseimet. Sikítani és toporzékolni lett volna kedvem, ehelyett földbegyökerezett lábakkal bámultam az egyik fegyvert, ami valahogy a kezembe került. Akár le is lőhetném, és akkor nem tud bántani!

- Nem megmondtam, hogy… - Robert hangjára azonnal felkaptam a fejemet. Az ajtóban állt, hitetlenül meredt rám, aztán hirtelen megpillantotta a kezemben szorongatott fegyvert. – Bassza meg. Bassza meg, ezt nem hiszem el! Tudtam, hogy nem kellett volna itt hagynom téged, a kurva életbe már!

- Gyilkos vagy? Meg drogdíler? Egyáltalán Robert a neved? – kiáltottam önkívületi állapotban, remegő kézzel magam előtt tartva a fegyvert. Forró könnyek kezdtek végigcsordulni jéghideg arcomon, Robert pedig tett egy lépést felém. – Ne gyere közelebb, Dawson, vagy megöllek!

Nevetni kezdett; horrorfilmbe illő nevetés volt. Hátborzongató, önelégült és gúnyos, mintha tudná, hogy itt én vagyok szorult helyzetben, és nem ő. Olyan szintű rettegés járt át abban a pillanatban, hogy lélegezni is alig tudtam, nemhogy gondolkozni.

- Nincs megtöltve, szivi – rántotta meg a vállát könnyeden. Én remegve ejtettem le a földre az eddig kezemben szorongatott pisztolyt, egy világ tört össze bennem a tény hallatán. Az egyetlen reményem a szabadulásra szertefoszlott. Agytekervényeim lázasan kerestek egy másik kibúvót, de semmi értelmeset nem tudtam kicsikarni magamból. Elfutni nem tudok, a sokk megbénította a lábaimat, de ha mégis sikerülne, Robert egész biztosan elkap. Mást pedig nem tudtam tenni, így kénytelen voltam várni, hiába féltem eszméletlenül. Talán mégis a megérzéseimre kellett volna hallgatnom…

- Akkor a puszta kezemmel fojtalak meg, te rohadék!

- Semmi szükség erre, Rebecca. – Olyan könnyeden beszélt, mintha éppen valami hétköznapi témát boncolgattunk volna. Hétköznapi, ja. Csak az életem forgott kockán emellett a pszichopata mellett, ez meg úgy viselkedett, mintha a vasárnapi ebéd részleteit tárgyalnánk meg éppen.

Pár lépéssel előttem termett, én pedig nem tudtam hová hátrálni: hátamba fúródott az íróasztal széle, idegességem miatt szaggatottan tudtam csak venni a levegőt. Robert tekintete dühtől csillogott. Erőszakosan jobb keze közé szorította az államat, így kényszerített arra, hogy ránézzek. Remegtem a félelemtől, könnyek égették szemeimet, mégis kénytelen voltam Robert önelégült arcát bámulni, ugyanis ő még mindig satuként szorította az állcsontomat. Valószínűleg rettenetesen fájt volna, de a bennem felgyülemlő adrenalin miatt semmit nem éreztem.

Tehetetlen voltam, kiszolgáltatott. Bármit tehetett volna velem, sokkal erősebb volt, mint én. Valamilyen különös megérzésem viszont azt súgta, nem fog bántani. Bármennyire tűnt olyannak, mint aki rezzenéstelen arccal lepuffant bárkit, éreztem, hogy velem nem fogja megtenni. Talán azért, mert ha meg akart volna ölni, már rég megtehette volna.

- Ugye tudod, hogy kurva nagy bajban van? – Aprót bólintottam, Robert pedig hirtelen engedett a szorításából.

- Nem beszélek senkinek, ígérem – csúszott ki a számon hirtelen. Kérlelő tekintetemmel próbáltam jobb belátásra bírni Robertet, aki fél szemöldökét felvonva nézett vissza rám. – Nem nyomlak fel és tartom a szám. Csak engedj el… kérlek…

- Még jó, hogy nem nyomsz fel – röhögött fel, figyelmen kívül hagyva minden mást, amit közöltem vele. – Idefigyelj. Nem mész sehova.

- De...

- Ne ellenkezz. – Felemelte a kezét, ezért azt hittem, pofon fog vágni. Szemeim rémülten kezdtek csillogni, már az ajkaim is meg-megrándultak félelmemben, próbáltam lélekben felkészülni az ütésre. Túlságosan is sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy bármerre mozduljak. Megpróbálhattam volna elszökni, de nem volt hozzá se erőm, se önbizalmam.

Robert végül lemondón sóhajtott és megcsóválta a fejét.

- Kérlek. Magamat is bajba sodornám, ha felnyomnálak. Eszem ágában sincs.

Robert nem reagált a kérlelésemre. Csak állt velem szemben, kifejezéstelen arccal nézve rám, szemei elsötétültek a dühtől. Szinte szikrákat szórt a tekintete, látszott rajta, mennyire feldühítettem a folyamatos dumálásommal. Szűz Anyám, mibe keveredtem?

Idegőrlően sokáig tartott a csend. Robert élvezte, hogy sakkban tarthat, hogy nagyjából a kezében van a sorsom. Látszott rajta, mekkora örömmel tölti el ez az egész. Szinte epekedve várta, hogy ismét kiválthasson belőlem valami negatív érzelmet. Ijesztő volt és beteges.

- Rebecca Kelsey, 2006-ban két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott kokainbirtoklásért – közölte rezzenéstelen arccal. A szám tátva maradt, egy pillanatra a szívverésem is megállt, és végigfutott rajtam a hideg. Robert ezt egy önelégült vigyorral nyugtázta.

- Mégis honnan a francból…

- Az ártatlan kis Becca mégsem annyira ártatlan – cirógatta meg az arcomat, mire én undorodva ellöktem magamról a kezét. Kárörvendő nevetése betöltötte az egész helyiséget, nekem pedig vészesen fogyott a lelkierőm. Úgy éreztem, perceken belül összeomlok, és sírva fogok könyörögni neki azért, hogy elengedjen, hiába volt ez valószínűtlen. – Soroljam még, miket tudtam meg rólad?

- Felesleges.

- Én azért megteszem. 2009-ben lőfegyverrel való visszaélés miatt két év börtönre ítéltek, végül egy év után kiengedtek jó magaviseletre hivatkozva. – Úgy darálta a szöveget, mintha betanulta volna. Hátborzongató volt, nagyjából az ájulás határán álltam, mégis próbáltam erősnek és magabiztosnak mutatni magam.

- Honnan tudtad meg?

Robert apró mosolyra húzta a száját.

- Hallottál az NYR-ról? – Hogy ne hallottam volna? New York legnagyobb bűnbandája, senki nem tudta még lekapcsolni őket. Drogkereskedelem, gyilkosság, szinte minden kapcsolatba hozható volt velük, ami illegális és az emberi normáknak ellentmond. Talán túl sokat is tudtam róla…

- Hallottam.

Robert hümmögött egyet. Ezt követően unottan köhintett, mintha már unná ezt az egészet. Unja? Akkor engedjen el, és ne készítsen ki teljesen idegileg, a picsába már!

- Van egy ajánlatom a számodra – jelentette ki kissé közönyösen, végül nem válaszolva a kérdésemre. Ennek ellenére érdeklődve vontam fel a szemöldökömet. – Te döntesz. De jól gondold át, mit választasz.

- Mondjad már, bassza meg!

- Itt egyedül én követelőzhetek, Kelsey – szűrte ki a fogai között, villámokat szóró tekintettel nézve rám. – Ne cseréljük fel a szerepeket. Szóval… – Megköszörülte a torkát. Engem átjárt a félelem. Utoljára akkor rettegtem ennyire, mikor bíróság elé állítottak lőfegyverrel való visszaélés miatt. Mentségemre szóljon, önvédelemből lőttem, így az egyetlen dolog, ami miatt el tudtak ítélni, az az engedély hiánya volt, ezért kaptam végül mindössze két évet. Máig emlékszem arra a pillanatra, mikor először léptem be a börtönbe. Azóta is ráz a hideg tőle. Nagyjából ilyen érzés volt ott állni Roberttel szemben és arra várni, hogy elmondja a választási lehetőségeimet. Valahogy biztos voltam abban, miszerint egyik se fog nekem kedvezni. Robertnek egyáltalán nem volt érdeke, hogy a másiknak jót tegyen. Valamikor régen történnie kellett vele egy olyan dolognak, ami miatt ilyenné vált. Senki nem lesz ok nélkül egy érzelemmentes szociopata, aki élvezi, hogy játszadozhat másokkal.

- Szóval?

- Azonnal szeretném hallani a válaszodat – szögezte le az elején. – Tekintve, hogy én vagyok az NYR feje, én rendelkezem mindenki felett. Neked pedig nem túl fényes a múltad, hogy úgy mondjam…

- Mire akarsz kilyukadni? – Kezdtem kapiskálni, mit akar ezzel mondani, részben mégis homályos volt az akarata.

- Szükségem lenne valakire magam mellé. Aki elvégzi a piszkos melót.

Hitetlen tekintettel, és tátott szájjal meredtem rá.

- Biztos, hogy nem! – visszakoztam azonnal. Na, még mit nem. Vele együtt dolgozni, ráadásul mocskos ügyekben? Nem őrültem meg. Nem, nem és nem! Szívem szerint felképteltem volna ezt a barmot, és addig ütöttem volna, amíg bele nem hal. Ennek ellenére rezzenéstelen arccal bámultam rá, szemeiben ugyanis láttam, hogy mondani akar valamit. Unottan rántotta meg a vállát, mielőtt ténylegesen szólásra nyitotta volna a száját.

- Akkor kénytelen leszel elbúcsúzni a barátaidtól, mert nem kockáztathatom meg, hogy felnyomsz a zsaruknak.

Ha lehet ilyet mondani, még jobban megdöbbentem, mint eddig. A szám tátva maradt, egy hang se jött ki a torkomon. Sarokba voltam szorítva, Robert kezében volt az egész jövőm, ő pedig éppen most adott egy olyan ajánlatot, amire nem lehet nemet mondani. Ha megteszem, nekem annyi.

- Meg akarsz… ölni?

Robert tekintete érdektelenül csillogott.

- Te döntésed. Ha elfogadod az ajánlatom, akkor nem. De csak, hogy tudd, nem sajnálnám, ha egy ilyen jó csaj vére áztatná a padlómat.

- Undorító, beteg állat! – Püfölni kezdtem a mellkasát, és irdatlanul hangosan kiáltottam a képébe a szavakat. Robert két másodperc alatt leszerelt; összefogta a két kezemet a hátam mögött, majd erőteljesen lenyomott az asztalra. Vergődtem a szorításában, még csak rúgni se tudtam; lábaival tette mozgásképtelenné az enyémeket.

- Ketyeg az óra, Kelsey. – Suttogta a fülembe a szavakat. Elgondolkoztam rajta, és rá kellett jönnöm, hogy nem hazudik. Azonnali választ akart, és az eddigi megnyilvánulásai alapján úgy éreztem, jobb, ha nem húzom az idegeit. Ki tudja, mire képes még?

- Honnan tudjam, hogy nem ölsz meg, ha belemegyek a dologba? – nyögtem alig hallhatón: Robert rám nehezedett, így alig tudtam kipréselni magamból a szavakat.

Elnevette magát, mintha hülye lennék, és tisztában kellene lennem a válasszal.

- Szívi, bajtársat nem hagyunk hátra. Együtt nyerünk, együtt bukunk.

Mérlegeltem magamban a dolgokat. Térjek újra rossz útra? Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nem akartam én is egy mocskos bűnöző lenni, aki hidegvérrel gyilkol, drogot árul, és folyamatosan bujkál a zsernyákok elől. Nem akartam bűntudattal élni, de akárhogyan néztem a dolgokat, inkább viseltem volna el a lelkiismeret-furdalást nap, mint nap, minthogy meg kelljen halnom valamiért, amit el se követnék. Abban a pillanatban nem láttam más kiutat. Tudtam, hogy tiszta fejjel ki fogok találni valamit arra, hogyan szökhetnék meg Robert elől, de egyelőre egy választásom volt, az idő pedig rohamosan telt.

- Áll az alku.

- Ez a beszéd. – Robert kacagva engedett el, én pedig végre felegyenesedhettem és felé fordulhattam.

- Akkor most elmehetek?

Robert tettetett sajnálkozással nézett rám, és a fejét kezdte csóválni.

- Kicsi, naiv Becca, csak nem gondoltad, hogy felügyelet nélkül leléphetsz?

A szemöldököm a homlokomig szaladt, tátott szájjal meredtem Robertre.

- Hogy mi?

- Mit gondolsz, hagyom, hogy elmenj? Aztán majd felnyomsz a zsaruknak, persze. Választhatsz. Vagy te maradsz itt, vagy én megyek hozzád.

- Maradok én, amennyiben nem kell melletted aludnom – jelentettem ki kimérten. Robert megrántotta a vállát.

- Nem tudod, mit hagysz ki.

- De, szerintem tudom.

- Kicsi lány – nézett rám szigorúan. – Itt egyedül én lehetek lekezelő.

- És akkor nekem nincsenek is jogaim? – háborodtam fel. Ez már azért több volt a soknál. Felborította az egész életemet, nem hagyott szabad teret, és ha ez nem lett volna elég, attól kellett rettegnem, hogy bármelyik pillanatban megölhet. Hiszen benne volt a pakliban, miszerint gondol egyet, aztán lazán, se szó se beszéd lepuffant, nekem pedig annyi. Ennek ellenére reménykedtem abban, miszerint ez elmarad. Eszem ágában se volt beletörődni a helyzetbe. Rebecca Kelsey nem arról ismert, hogy meghátrál. Tudtam, hogy idő kérdése, s Robert ismét hibázni fog. Egy óvatlan mozdulat, egy kis figyelmetlenség, és máris nyert ügyem van. Csak ki kellett várnom azt a pillanatot.

Robert kacér vigyorra húzta ajkait felháborodott mondatom hallatán, mire én megforgattam a szemeimet.

- Dehogynem.

- Csakugyan? És mégis mik?

- Például jogodban áll hallgatni.

II. rész

„Nem olyannak látod az embereket, amilyenek, hanem amilyeneknek látni akarod őket. Ebből sok csalódásod lehet még.”

Farkasszemet nézve a tükörképemmel kentem fel a számra utolsó simításként a tűzvörös rúzsomat, majd elégedett mosollyal megállapítottam; kivételesen remekül festek. Noha a tusvonalam kicsit keszekuszára sikeredett, és az arcbőröm szokásához híven az alapozó, korrektor és púder fantasztikus hármasa ellenére sem volt tökéletes, mégsem éreztem azt, hogy lenne okom aggodalmaskodni. Az összkép felülmúlta az elvárásaimat, végre szépnek láttam magamat, és nem tudtam, mi miatt tudhattam magamnak ezt a tömérdek magabiztosságot. Talán a gondolat, miszerint egy ilyen jóképű férfival megyek bulizni érte el nálam ezt a hatást, de miközben az előszoba felé igyekeztem, és magamra kaptam bézs színben pompázó magassarkúmat, valahogy ez foglalkoztatott a legkevésbé. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón – ugyanis odakintről dudaszót hallottam, így biztossá vált, hogy Robert megérkezett –, gyorsan lejjebb húztam a fekete csipkeruhám alját, ami a nagy rohanásban felcsúszott, én pedig nem akartam csapzottan megjelenni a srác előtt.

A hirtelen jött magabiztosság ellenére sem voltam képes teljesen kihúzott háttal és széles mosollyal az arcomon elsétálni a teljesen fekete, sötétített üvegű autóig. Berögződésnek számított már nálam a lehajtott fejjel és magam előtt összekulcsolt kezekkel való sétálás, bármilyen eseményről is legyen szó. Még a diplomámért is így mentem ki, amiért anyám természetesen szokásához híven megdorgált.

- Kitettél magadért, Becs, remekül festesz – villantott felém egy széles mosolyt Robert. Lazán fogta a még mindig járó motorú kocsijának kormányát, kacér pillantással méregetett, engem pedig hirtelen teljesen hatalmába kerített az izgalom és egy kis félelem is, így nem voltam képes tovább bámulni őt. A műszerfalra szegeztem a tekintetemet és az ujjaimat tördelve elmotyogtam egy köszönetfélét a bókra. Nem voltam jártas ebben, alig akadt néhány ember, aki dicsérő szóval jutalmazott volna.

- Na, ne legyél már ilyen feszült! – Robert játékosan oldalba bökött, de mivel én erre egy erőltetett kacajjal reagáltam, ő végül az orra alatt motyogva valamit inkább csak kitolatott a kocsifelhajtóról és elindult. Nem tudtam, hová, de úgy voltam vele, majd úgyis megtudom, nem kell kérdezősködni.

A nagyjából húsz perces út alatt Robert olykor felém pillantott, néha még beszélgetést is megpróbált kezdeményezni, de nem igazán járt sikerrel: én rendszerint egyszavas válaszokat adtam, így a kommunikáció meghiúsult. A srác eleinte dühöngött emiatt – amikor vagy fújtatott egyet, vagy csak odavetett egy gúnyos mondatot –, végül pedig szerintem beletörődött, hogy valamiért… nem vagyok formában, azt hiszem. Magam sem tudtam, mi ütött belém. Egyszerűen csak amint Robertre néztem, elöntött valamiféle rossz előérzet, és ez eléggé sokat rontott az állapotomon. Alapból izgultam, hiszen ez mégis egyfajta randiféleség volt, vagy mi, erre pedig rátett egy lapáttal az oktalan aggodalmaskodásom Robert miatt. Mégis miért idegesíted fel saját magadat, Becca? Természetesen a fel nem tett kérdésemre képtelen voltam válaszolni, így az ablakon kifelé bámulással igyekeztem elterelni a gondolataimat erről és minden aggodalmamról.

- Itt vagyunk – törte meg a jeges csendet Robert egy kedves mondattal, hangjának melegsége ellenére is kicsit megrázkódtam.

- Pontosan hol? – erőltettem meg magamat: próbáltam kommunikációba elegyedni, mert egész idáig képtelen voltam még csak szólásra nyitni is ajkaimat. Robert kinyitotta az ajtaját, de nem szállt ki.

- A város legjobb szórakozóhelyén, Becs. – Azzal egy laza mozdulattal kiugrott az autóból, így kénytelen voltam én is kikászálódni onnan.

Azonnal szembe találtam magamat Roberttel, aki laza vigyorral az arcán nézett le rám. Kezeit fekete farmerjének zsebébe helyezte, fehér inge lazán lógott, nem tűrte be, sőt, a legfelső gombokat se gombolta be, ehhez pedig még társult kissé kócos haja is: a kinézete így inkább volt hanyag, mintsem elegáns, de az összkép valamiért mégis megnyerő volt. Egyszerre volt rossz és jófiús, ijesztő és izgató, ami teljesen összezavart, ennek következtében nem is tudtam megmukkanni. A srác persze ezt élvezte, és bókként kezelte, tekintete ugyanis pimaszul csillogott.

- Elnézel még egy darabig, vagy bemehetünk?

Ezt nem hagyhatom reakció nélkül.

- Nem vagy olyan jó látvány, hogy téged bámuljalak. – Hangom magabiztos volt, az arcom unott, kezdtem visszanyerni régi önmagamat, aki gondolkodás nélkül kioszt bárkit. Robert féloldalasan vigyorgott. Sokkal jobban tetszett neki a pimasz énem, mint a félénk oldalam – ezt az arckifejezéséből tudtam megállapítani.

Közelebb lépett hozzám. Már megint. Elszámoltam magamban háromig, és igyekeztem szabályosan lélegezni, mert nem akartam ismét bedőlni neki. Még egy lépés, a feszültség fokozatosan nő. Kinyújtotta a kezét, óvatosan a fülem mögé tűrte egy tincsemet, majd lassan, őrjítően lassan felém hajolt. Egy, kettő, három. Nyugalom.

- Biztosíthatlak róla, hogy ruha nélkül sokkal jobb látványt nyújtok. – Rekedtes hangjától azonnal végigfutott rajtam a hideg, hiába küzdöttem ellene. Ezúttal nem akartam megsemmisülten állni, így én is cselekedtem: mielőtt önelégülten elhúzódhatott volna, gyengéden a nyaka köré fontam a karjaimat, és magam felé kezdtem húzni. Ujjaimmal köröket írtam le a tarkója közelében, meleg lélegzetem valószínűleg csiklandozhatta a bőrét, ő ugyanis megremegett.

- Lesz lehetőséged ezt bebizonyítani – suttogtam a fülébe halkan. Ezt követően lazán eltipegtem mellőle, az épület irányába. Mivel ő nem indult el, vágtam egy gyors hátraarcot, és csípőre tett kézzel felvontam a szemöldökömet. – Mi lesz? Nem bulizunk?

Robert vigyorogva csóválta meg a fejét, majd ismét zsebre csúsztatta a kezeit, és könnyed léptekkel elindult utánam. Csend állt be közénk, egyikünk se szólt semmit, halkan sétáltunk a szórakozóhely felé. Míg én magam előtt szorosan összekulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, addig Robert felszegett állal, magabiztosan.

- Van nálad személyi, ugye? – Kérdésére nem számítottam, ezért nem is értettem teljes egészében, amit mond. Felvontam a szemöldökömet és hümmögtem egyet jelzésképp, mire ő egy fáradt sóhaj után megismételte a kérdését.

- Persze – bólintottam azonnal, és megpaskoltam a magassarkúmhoz hasonló színben pompázó táskámat egy kisebb mosoly kíséretében. Mikor Robert mindenféle további hozzászólás nélkül csak biccentett, én incselkedve oldalba böktem. – Miért, talán nem nézek ki huszonnégynek?

Robert megrántotta a vállát, féloldalas mosollyal meredt maga elé, de nem válaszolt. Én inkább vártam, nem akartam elhamarkodottan követelőzni, szóval csendesen lépkedtem mellette. Már majdnem elértünk az ajtóhoz, mikor hirtelen felém fordult.

- Őszintén? – Tudtam, hogy csak húzni akarja az agyamat, ugyanis széles volt a vigyora, és a szemei is árulkodtak erről. Unott arcot vágtam, majd nevetve eltaszítottam magamtól.

- Menj már, Dawson – öltöttem ki rá a nyelvemet még mindig kacagva. Ő csak vigyorgott a reakciómon.

- Még be se fejeztem, Becs! – nézett rám felháborodottan. Sóhajtottam egyet, majd kissé kedvtelenül emeltem rá a tekintetem.

- Akkor mondjad – utasítottam. Enyhén borostás arcára kiült egy önelégült mosoly, amit hirtelen nem tudtam hová tenni. Ami még jobban meglepett, hogy ezután szinte azonnal megtorpant, így én is kénytelen voltam megálljt parancsolni a lábaimnak. Kérdőn néztem rá, értetlen volt az arcom, amin ő remekül szórakozott: ahelyett, hogy magyarázatot adott volna, csak vigyorgott.

- Most már mindegy, drága, mert itt vagyunk.

Éreznem kellett volna, hogy valami turpisság van a dologban. Már a szemei különös csillogásából is rá kellett volna jönnöm a szándékára, de valamiért nem akartam ezt meglátni. Így ismét én maradtam hoppon, amit egy unott szemforgatással nyugtáztam. Robert persze remekül szórakozva rajtam, kacarászva lökte be a hatalmas ajtót, így feltárult előttem egy irtózatosan nagy folyosó, ami tele volt emberekkel. A sor eleje valahol mérföldekkel odébb lehetett, én pedig kissé mérgesen fordultam a mellettem álló, kezét zsebébe mélyesztő srác felé. Robert hümmögve megvonta a szemöldökét.

- Ennél telibb helyre nem tudtál volna vinni? – Hangom gúnyosan csengett, szemeim egyszerre szórtak szikrákat idegességemben és sugalltak unottságot Robert felé. Persze őt nem olyannak ismertem meg, aki ennyitől megriadt. Nem is tett így. Inkább csak önelégült vigyorra húzta vékony ajkait, vakítóan kék íriszeivel az enyémeket vizslatta, végül nemes egyszerűséggel megrántotta a vállát.

- Mint látod, nem – jelentette ki hűvösen, mégis vigyorogva. Az agyam eldobom ettől a sráctól, komolyan egy ekkora tuskóval jöttem el bulizni?

- És akkor? Öregedjek meg a sor végén? – kérdeztem hitetlenül, kezeimet tanácstalanul széttárva. Robert csak nevetett, nem foglalkozott azzal a ténnyel, miszerint én a kiborulás határán álltam és másodpercek választottak el attól, hogy mindenféle előzetes bejelentés nélkül felképeljem, utána pedig könnyeden ellibegjek a szórakozóhelyről.

- Gyere. – Csak ennyit mondott, azzal megragadta a csuklómat, és elkezdte átverekedni magát a tömegen. Miközben az emberek hitetlenül kiabáltak utánunk mindenféle anyánkat szidó mondatokat, Robert monoton hangon a következő szavakat ismételgette: elnézést, bocsánat, sietünk.

- Robert, elárulnád, mit csinálsz? – Legalább ötször feltettem ezt a kérdést, minden alkalommal különböző formában, de választ nem kaptam. Sorra ütköztem neki rövidebbnél rövidebb ruhát viselő lányoknak, és idétlen buliszerkóban feszítő pasiknak, akik vagy felháborodottan elküldtek a halál faszára, vagy szó nélkül hagyták a dolgot. Robert közben nem esett ki a faltörő kos szerepéből, a csuklómat szorítva, játszi könnyedséggel tolta arrébb az útjában álló embereket, legyenek azok akár nők, akár férfiak. Féltem, hogy valaki meg fogja elégelni Robert akcióját, és minimum bemos neki egyet, de valamiért az emberek nem mertek egy beszólásnál többet megengedni maguknak.

Amint a sor elejére értünk, a kidobó unottan pillantott ránk. Már csak ő és egy ajtó választott el minket a Robert szerinti legjobb szórakozóhelytől. Bármennyire is volt kedves arca a biztonsági őrnek, mégis lesütöttem a szememet, amint összeakadt a tekintetünk.

- Van valami épeszű magyarázatuk arra, amiért előre jöttek? – A hangja távolságtartó volt, egysíkú, pont olyan, mint amit az ember elvár egy ilyen embertől. Semmi érzelem nem volt hallható benne, de egy valamit biztosra vettem; ha Robert nem tud előállni valami észszerű válasszal, akkor megtapasztalhatjuk az őr dühét, na meg azt is, milyen érzés ismét az épület falain kívül tartózkodni.

- Természetesen van – reagált egy félmosollyal az arcán Robert, majd magabiztosan kihúzva magát a kidobó felé nyújtotta a jobbját. Az szkeptikusan meredt rá, egészen addig, amíg Robert ismét szólásra nem nyitotta a száját. – Robert Dawson vagyok.

- Mindjárt más – biccentett egyet az őr, ám Robert kezét nem fogadta el, így a srác kénytelen volt azt leengedni. – De személyi okiratra is szükségem lenne, a visszaélés elkerülése érdekében, uram.

Robert értetlenül vonta fel a szemöldökét, amint a biztonságiőr – névtáblája szerint Tom – hűvösen hozzátett mondata eljutott a tudatáig. Én előre féltem attól, mi fog történni, de végül Robert unottan a hátsó zsebébe nyúlt, kivett egy bőr pénztárcát, abból pedig két másodperc alatt elővarázsolta a személyi igazolványát.

- Tessék. Most boldog?

A kidobó bólintott, és végre utat engedett nekünk a szórakozóhely helyiségébe vezető ajtóhoz. Egy futó pillantást vetettem a mögöttünk kígyózó sorra, a legtöbben unottan forgatták a szemüket, míg néhányak szemében megértést véltem felfedezni. Én viszont teljesen értetlenül és tudatlanul követtem Robertet a villódzó fényekkel teli terembe, ahol rajtunk kívül már elég sokan voltak, a legtöbben pedig épp táncoltak. Még életemben nem jártam itt, és őszinte leszek, még csak a hely létezéséről se hallottam, pedig elég jól nézett ki. Ahogy a különböző neonfények megvilágították a falakat és az embereket, az adott valami pluszt az oda belépőknek, amire azonnal fel kellett kapnod a fejedet. Körülnézve megértettem, miért is várakoznak odakint ennyien: egyrészt sütött a helyről az elitség és az, hogy nem léphet be akárki, másrészt nem tartozott a tipikus óriási szórakozóhelyek közé. Méretileg éppen a pont elfér benne úgy ötven ember kategóriába volt besorolható. Egy bárpulttal rendelkezett, ami előtt hat szék sorakozott, valamint a falaknál is volt egy-egy asztal, középen pedig pont annyi hely volt, hogy a bent lévők valami tánc félét tudtak produkálni. Belegondolni is rossz volt, hány emberrel fogok testi kontaktusba kerülni, miközben szórakozottan riszálok a lagymatag zenére.

Miután kellőképpen feltérképeztem a helyet, és megállapítottam magamban, hogy pont nem itt lenne a helyem, magyarázatot követelve Robert felé kaptam a fejemet.

- Ezt hogy csináltad?

Ő elmosolyodott, tudatlanságot színlelve megrántotta a vállát, és igyekezett ártatlan arccal rám bámulni. Nem igazán ment neki.

- Sárm, lehengerlő kisugárzás, és egy megnyerő név – sorolta olyan természetességgel és tettetett szerénységgel, hogy ha lett volna bennem alkohol, biztosan nem kérdőjelezem meg szavai igazát. De mivel még teljesen józan voltam, ezért nem tudsz megvezetni stílusban felvontam a szemöldököm, ezt követően összefontam magam előtt a karjaimat.

- Oké, akkor most az igazat.

Robert közelebb hajolt, mintha valami hétpecsétes titkot akarna éppen a tudtomra hozni. Lehet így is volt, nem tudhattam előre. Alapjáraton a bizonytalan esetekben hajlamos voltam előre aggódni, mégis, valamiért ott az idegeskedés meg se fordult a fejemben. Hiába, a diszkózene és Robert közelsége valahogyan elhessegette a rossz gondolatokat az agyamból.

- Maradjunk annyiban, hogy elég ismert ezen a helyen a nevem – szűrte ki a fogai között halkan, mire én hirtelen megriadtam. Ezt mégis hogy kellene értenem? Ismerik a nevét? De mégis miért? Milliónyi kérdés futott végig rajtam, és nem hagyhattam őket válasz nélkül.

- Csakugyan? És miért? – Robert elmosolyodott. Nem egyszerű mosoly volt; sütött belőle az önelégültség és a gúny. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, valóban hallani akarom-e a feleletét, de úgy voltam vele, most már nem hátrálok meg.

- Ismerem a tulajt – közölte végül egyszerűen. Na, abban a pillanatban látni kellett volna az arcomat. Sajnos kívülről nem tudom, hogyan festhetett, de annyi biztos: kellőképpen nevetséges volt ahhoz, hogy Robert Dawson harsány nevetésbe kezdjen, amint megpillantotta. Én persze azonnal felvettem a duzzogó kislány szerepet: morcosan lebiggyesztettem az alsó ajkamat, keresztbe tettem a karjaimat, és még a fejemet is lehajtottam. Robert eközben megállás nélkül kacagott, és közben ezt hajtogatta: az arcod mindent megért.

- Ha-ha-ha, tök vicces a frászt hozni a másikra – dünnyögtem unottan. Mit ne mondjak, remekül indult a buli, annyi biztos. Robert persze nem vette zokon sértődöttségemet, továbbra is vigyorogva bámult rám, úgy, mint aki jól végezte a dolgát. Semmiféle megbánást nem láttam rajta, bár szerintem fordított esetben én is önelégülten röhögtem volna.

- Azok ijednek meg, akiknek mocskos titkaik vannak, Becs. – Mondatával a lelkemig hatolt, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem. Ajkaim résnyire nyíltak meglepettségemben, a szívem hevesebben kezdett el verni idegességemben. Csak ugratott. Tudtam, mert látszott a szemeiben. Ezzel a mondatával mégis annyira betalált, hogy képes lettem volna elsüllyedni ott azonnal.

Robert legnagyobb meglepetésemre semmit nem vett észre a sokk-közeli állapotomból. Önfeledten vigyorgott, lazán magához húzott, majd közölte: - Menjünk inni!

Én hevesen kezdtem bólogatni, hátha ezzel tudom csillapítani az idegességemet. Életem legrémisztőbb fél perce volt az, amíg arra vártam, mit fog ezek után mondani Robert. Nem is tudom, mit tettem volna, ha kiderül, tudja a múltam legsötétebb részét. Talán jobb is, ha nem tudom meg.

Hangosan szólt a zene a szórakozóhelyen, így kénytelen voltam kizárni a tudatomból vészjósló gondolataimat. A rossz előérzet, ami már azóta bennem motoszkált, hogy beültem Robert autójába halványodni kezdett, és úgy éreztem, ki kell rúgnom a hámból. Szóval, Becca, ma úgy istenigazából be fogsz rúgni!

Egyik tequilát követte a másik, az üvegpoharak hangosan koppantak a bárpulton, mikor üresen lecsaptuk őket, máris a következőért nyúlva. Robert gúnyos mosollyal az arcán hívott ki egy ivóversenyre még úgy két perce, amire ezek után nem mondhattam nemet. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy heccelhessen a ténnyel, miszerint visszautasítottam egy ilyet. Szemeiben megjelent az a tipikus szórakozott csillogás, ami elárulta, hogy ha ellenkeztem volna, biztosan egy jó darabig hallgathattam volna kárörvendő monológjait. Viszont mikor igent mondtam, végre én érezhettem magamat győztesnek: Robert mosolya lehervadt az arcáról, meglepetté vált, ennek ellenére elszánt volt a tekintete. Ha harc, hát legyen harc, mondta még az első pohár előtt.

- Nyertem! – emeltem fel a kezeimet hatalmas mosollyal az arcomon. Robert ekkor csapta le az utolsó poharat a pultra, majd elismerő mosollyal nézett rám. Éreztem, hogy az a hat tequila lázasan dolgozik bennem, és biztosra vettem, hogy perceken belül nem leszek képes józan döntéseket hozni.

- Ügyes voltál – közölte Robert, azzal vészesen közel hajolva hozzám széles mosolyra húzta ajkait. – Megünnepelhetnénk a győzelmedet valami különlegesebb módon…

- Mégpedig?

Válaszként a derekamra csúsztatta a kezét, majd mindenféle előzetes bejelentés nélkül megcsókolt.